Zsoltárok 18, 1-17.

1 A karmesternek: Dávidé, az Úr szolgájáé, aki akkor mondta el ennek az éneknek a szavait az Úrnak, amikor valamennyi ellensége hatalmából és Saul kezéből kimentette őt az Úr. 

2 Ezt mondta: Szeretlek, Uram, erősségem! 

3 Az Úr az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram! 

4 Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségeimtől. 

5 Körülvettek a halál kötelei, pusztító áradat rettent engem.

6 A sír kötelei fonódtak rám, a halál csapdái meredtek rám. 

7 Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, segítségért kiáltottam Istenemhez. Meghallotta hangomat templomában, kiáltásom a fülébe jutott. 

8 Megrendült és rengett a föld, a hegyek alapjai megremegtek, megrendültek, mert haragra gyúlt. 

9 Füst jött ki orrából, szájából emésztő tűz, parázs izzott benne.

10 Lehajlította az eget, és leszállt, homály volt lába alatt.

11 Kerúbon ülve repült, szelek szárnyán suhant. 

12 A sötétséget tette rejtekévé maga körül, mint egy sátrat, a sötét vizeket, a gomolygó fellegeket. 

13 Az előtte levő fényözönből előtörtek fellegei jégesővel és tüzes parázzsal. 

14 Dörgött az Úr az égben, mennydörgött a Felséges jégesővel és tüzes parázzsal. 

15 Kilőtte nyilait, és szétszórta, tömérdek villámot röpített ki. 

16 Láthatóvá váltak a vizek medrei, és feltárultak a világ alapjai dorgálásodtól, Uram, haragod szelének fúvásától.

Jelenések 3, 20.

Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.