2.Mózes 15. 1-18.

1 Akkor ezt az éneket énekelte Mózes Izráel fiaival együtt az Úrnak: Éneket mondok az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett.

2 Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom.

3 Az Úr vitéz harcos, „az Úr” az ő neve.

4 Szekereit, hadát a fáraónak tengerbe vetette, válogatott, legjobb harcosai belevesztek a Vörös-tengerbe. 

5 Elborította őket a mélység, kőként szálltak a mélybe. 

6 Jobbod, Uram, dicső az erőtől, jobbod, Uram, szétzúzza az ellenséget. 

7 Nagy fenséggel elsöpröd támadóidat. Ha elszabadul haragod, megemészti őket, mint tarlót a tűz. 

8 Haragod szelétől föltornyosultak a vizek, gátként megálltak a futó habok. Megmerevedett a mélység a tenger szívében. 

9 Üldözöm, megvan! – így szólt az ellenség. – Zsákmányt osztok mindjárt, kitöltöm a bosszúmat rajtuk. Kardomat kirántom ellenük, kezemmel kiirtom őket. 

10 Rájuk fújtál szeleddel, s elborította őket a tenger. Mint ólom merültek el a hatalmas vízben. 

11 Kicsoda olyan az istenek között, mint te, Uram? Kicsoda olyan felséges szentségében, félelmetes dicső tetteiben, csodákat cselekvő, mint te? 

12 Kinyújtottad jobbodat, és elnyelte őket a föld. 

13 Hűségesen terelgeted e megváltott népet, erőddel vezeted őt szent hajlékodba. 

14 Hallják a népek, s beleremegnek, fájdalomban vonaglanak Filisztea lakói. 

15 Megrémülnek majd Edóm fejedelmei, Móáb hatalmasait rettegés fogja el, kétségbeesik Kánaán minden lakosa. 

16 Rettentő félelem szakad rájuk, hatalmas karodtól néma kővé válnak, míg átvonul a néped, Uram, míg átvonul ez a nép, amelyet kiváltottál. 

17 Beviszed, és elülteted őket örökségednek hegyén, melyet lakóhelyednek készítettél, Uram, a szent helyen, Uram, mit kezed tett szilárddá. 

18 Az Úr uralkodik örökkön-örökké!

Zsidók 10, 38-39.

Az én igaz emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem.”  De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.